Egy kényszerű fogpótlás, ami mindent megváltoztatott az addigi életem menetén

Emlékszem még azokra a régi szép időkre, amikor a videotékák az aranykorukat élték. Minden nap azon gondolkozunk a haverokkal, hogy a kis megspórolt zsebpénzünkből melyik filmet vegyük ki a hétvégére. Eleinte kazettákkal ment a dolog, aztán persze idővel jöttek a DVD-k is, amit szintén nagyon élveztünk, tekintve, hogy Feri barátomnak jól értesült szülei voltak és gyorsan meg is lepték születésnapjára egy lejátszóval, még akkoriban amikor a formátum csak gyerekcipőben járt. Nem is nagyon tudtuk leplezni eufóriánkat, amikor kiderült, hogy milyen lehetőségek álltak ezzel elő, elképzelni sem tudjuk, hogy nem fog ugrálni a kép, nem kell tekergetni és még a hangja is kristálytiszta lesz akárhány használat után is. Emlékszem akkoriban elkezdték a video kazetták előzeteseiben reklámozni a DVD-t, azaz a jövőt. Hihetetlen viccesnek hat ez már manapság, amikor egy lassan a pendrive sem feltétlenül szükséges már ahhoz, hogy bárhol megnézhessünk egy filmet, esetleg meghallgassunk valamit.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy annyira bejött nekünk az életmód, hogy a kilencvenes években pár évig egy barátommal egyetemben egy tékában is dolgoztunk. Ez aztán az igazi nosztalgia. Ha láttad a Pop, csajok, satöbbi című filmet nagyjából átérzed azt, hogy milyen volt akkoriban a mi életünk. Mai fejjel tényleg hihetetlen, hogy milyen egyszerű, de mégis korhű életmódot választottunk. Úgy éreztük mi vagyunk a világ urai, mindenki más gürizik valahol, mi meg az legújabb filmeket próbáljuk rátukmálni a betévedő ártatlan vevőkre, ráadásul ahhoz, hogy a munkánkat jól tudjuk végezni még arra is nyilván szükség volt, hogy a legtöbb áruba bocsájtott filmet lássuk is, elvégre mi más módon tudnánk átfogó képpel rendelkezni egy-egy nagyon fontos ajánlat kérés esetén. Ezek a „továbbképzések” persze általában esti haveros filmnézésbe torkolltak, ők hozták a sört, mi a filmeket. Szép idők voltak, diákmunkának tökéletes! Persze mondanom sem kell, hogy nem vetett fel minket a pénz, néha bizony beütött egy-két fontos ügy, amihez kölcsön kellett kérnünk. Egy darabig jól is bírtuk így, elfogadtuk, hogy nem mi vagyunk a leggazdagabb, legmagasabban jegyzett arcok a városban, de jól éreztük magunkat és akkoriban még tényleg különlegesen nagy privilégiumnak számított ennyi filmhez hozzájutni ilyen könnyen. Ezért aztán nem is panaszkodtunk, épp mint a fentebb már említett film szereplői esetében.

Aztán egyszer szükségessé vált, hogy egy kisebb balesetet követően pénzt kerítsek valahogy egy fogpótlásra, hiszen ennek következtében két fogamat is elvesztettem, méghozzá az elülsők közül, ami nyilvánvalóan nem volt éppen kellemes érzés, de hogy mindezt fokozni tudjam látvány sem. Nyilván nem volt kedvem örökké két hatalmas lyukkal mutatkozni a mosolyomban, így aztán kénytelen voltam hazakullogva kölcsönkérni apámtól. Amikor látta, hogy tényleg nem túl rózsás a helyzet azt mondta, hogy szívesen ad kölcsön, sőt vissza sem kell fizetnem, mindössze egy feltételt támasztott ezzel szemben, méghozzá azt, hogy el kell menjek vagy egyetemre vagy szakmát tanulni. Ez persze kissé letört, de nyilván belül már én is kezdtem érezni, hogy örökké nem élhetek úgy mint egy 16 éves amerikai tinédzser, így aztán úgy döntöttem, hogy itt az ideje a váltásnak. A haverok persze teljes hitetlenkedéssel fogadták a bejelentésemet, de nem tudtak mit csinálni, be kellett lássák, hogy igazam van. Nehezen de búcsút vettünk az ingyen filmektől egy utolsó maratoni hétvégével majd nekiálltam egyetemre készülni és végül be is kerültem közgázra, ami utólag nézve életem egyik legjobb döntése volt. Mára egészen vicces visszagondolni azokra az időkre, ha bármikor szóba kerül egy-egy újra összejövetel alkalmával mindenki csak röhög rajta, pedig akkor vér komolyan vettük a dolgot.

Ma pedig már egy cégnél dolgozok a mendzsment részlegnél, köszönhetően a sorsfordító eset után megszerzett diplomámnak. Ha belegondolok, hogy akkor milyen jó döntést hoztam… Kissé olyan, mint az alábbi cikkben olvasható munkahelyváltás története, már érzésre és a változás mértékét tekintve. Persze egy percet sem bánok mindebből, hiszen ez is az ifjúságom és a történetem része.